Moizer Zsuzsa
Hold Plútó
Virtuális 3D galéria túra →
A Deák Erika Galéria örömmel mutatja be MOIZER ZSUZSA legújabb alkotásait. Moizer munkáival közel négy éve nem találkozott a magyar közönség, hiszen a művész az elmúlt években idejének legnagyobb részét Németországban töltötte.
Moizer most bemutatásra kerülő művei elsősorban önarckép sorozatként értelmezhetők, festményei és rajzai egy intenzív belső utazás leképezései, saját vívódásait, a szexualitás, az élet és halál kérdéseit feszegetik. Személyes, már-már az intim szférájába is bepillantást engedő képein szomorúan lágy, sebezhető testekkel találkozunk. Utolsó, valóságos tájképeket megmutató sorozata után most visszakanyarodik saját magához, a tájképek világára még mindig emlékeztető új sorozata azonban inkább a lélek tájaira vezet. Moizer figurái, mint eddig is, transzparensek és puhák, még a rajzain megjelenő, erősen kontúros testei is belefolynak a vonalak vezette összefonódások kavalkádjába. Az arcok és a testek általában különböző figyelemmel vannak ábrázolva, kézzel fogható a feszültség a megmutatott és a titokban tartott részletek között. Korunkban, ahol minden digitalizált és a tömegmédia képei elől alig van menekvés, Moizer kiállítása egy igazi kis varázssziget, művészete a pillanat érzéki megragadásának izgalmát, és a valóságos jelenlét örömét hordozza.
Moizer Zsuzsa 1979-ben született Budapesten. Budapesten és Berlinben él és dolgozik. 2004-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Számos hazai és nemzetközi intézményben szerepelt csoportos kiállításokon. Budapesten többek között a Deák Erika Galériában, a Ludwig Múzeumban, a Budapest Galériában, az Ernst Múzeumban, Székesfehérváron a Szent István Király Múzeumban és a Deák Képtárban, Dunaújvárosban a Kortárs Művészeti Intézetben voltak láthatóak művei. Számos fontos magángyűjtemény gerincét alkotják munkái.
A kiállítás 3D dokumentációja, valamint teljes képanyaga a galéria weboldalán, illetve a közösségi oldalakon is láthatóvá tesszük, és nyitvatartási időben, a kellő biztonsági előírásokat betartva, élőben is megtekinthető lesz.
Ha további információra van szüksége, kérjük keressen minket e-mailben.
///
Babiczky Tibor megnyitóbeszéde
Hold Plútó. Mindössze két szó az egész, mégis a költészet mélységei tárulnak fel benne – rétegek, irányok, lelkiállapot: a gondolkodás, valamint az alkotói folyamat forrásvidéke. A Hold a hozzánk legközelebbi, a Plútó a tőlünk legtávolabbi égitest a naprendszerünkben. Fontos tehát a sorrend, a közelitől haladunk a távoli felé. A világűrben azonban nincsenek irányok – ahogyan idő sincs. Irányt kizárólag egy elképzelt vagy kijelölt középpontból lehetséges elgondolni. Ezáltal tehát a Hold Plútó szókapcsolat kijelöli a centrumot is: minket. Nem a naprendszer középpontja, a Nap az eredő, nem valami rajtunk kívüli, hanem mi. A Hold ugyanis a Földhöz, a mi világunkhoz legközelebb eső égitest. És itt jön a következő réteg, filmes nyelven szólva: csavar: a Hold hozzánk is tartozik, de kívülünk is van egyszerre. A Föld mágneses vonzásának foglya, és állítólag a Föld egyik kiszakadt darabja, mégsem része a bolygónak. Miközben nélküle, konkrétan az általa szabályozott árapály-jelenség nélkül elképzelhetetlen volna a földi ökoszisztéma. Magyarán az életünk.
A Hold Plútó látszólagos kettős tagozódása tehát valójában hármasságot takar. A vallásos korszakokban a hármasság az isteni teljesség száma, a felvilágosodást követően ez is, mint annyi minden más, ami korábban a transzcendenciához tartozott, emberi hangsúlyt kapott. Mi lehetne a centrum, ha nem a saját tudatunk? És hozzá legközelebb, ami részünk is, de el is különül: a tudattalan és a kollektív tudattalan. És a távolság, a szélső érték: a mély-űrben található mély-én, a Plútó, ami analitikus értelemben kvázi megközelíthetetlen. Az isteni rész. Innen nézve kérdés, hogy a Holdtól a Plútó felé való haladás kifelé vagy befelé történik? Az individuum paradoxona, hogy kizárólag másokhoz kapcsolódva képes kiteljesedni és megmutatni magát. Ez az, amit József Attila így fogalmazott meg: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”
Moizer Zsuzsa képein mindezek a kérdések ott kavarognak: a grafikák sötét anyagának kígyószerű vonalaiban és a festmények napszél-fakította bolygószíneiben. A földi szenvedés mögött felsejlik az univerzum gyönyöre. Ez a kettősség, ami a képeken egy láthatatlan kéz nyomán mégis szintézisbe áll össze, egészet alkot, ez a kettősség számomra a Hold Plútó kulcsa, és ebben rejlik megrendítő ereje is. A szenvedés és a gyönyör teljessége.
Két analógia is eszembe jutott Moizer Zsuzsa képei kapcsán: az egyik Picasso Vollard-sorozata a mitológiai alakokkal, az én-kivetülésekkel és hasításokkal, valamint az erős szexualitással. A másik a Blake-nyomatok világa, amelyeknek áradó vízióiban a felfelé és a lefelé törekvés – mintegy gyűrűt alkotva – összeér.
Minden archaikus kultúra elképzelése a szenvedésről kárhozatmentes, ennek oka pedig az, hogy az egyén földi sorsát és jellemét eleve ítéletként fogták fel. A gonoszok és a tudatlanok – a kettő szoros összefüggésben áll egymással – már életükben megbűnhődnek, nincs tehát szükség további penitenciára a halál után.
A görögök a tudatlanságot – amikor valaki azt hiszi, tud valamit, holott nem tudja – a pokol megvalósulásaként értelmezték, Szókratész az őrület egyik fajtájaként beszélt róla.
Az egyén mérlege tehát az önismeret, hiszen aki képes tiszta tudattal, az egójától elvonatkoztatva élni, az válik szabaddá.
„Ha az embert tesszük a mérleg serpenyőjére, nem furcsa-e, hogy ő az egyetlen, akit nem saját mértékével becsülünk fel?” – írja Montaigne. „A lovat erejéért és kitartásáért, de sohasem hámja szépségéért dicsérik. Az agarat gyorsaságáért és nem nyakörvéért vagy szíjáért, a madarat szárnyáért és nem csengőiért. Vajon miért nem becsüljük az embert egyedüli tulajdonáért? Miért csak a kocsijáért, fényes palotájáért, hiteléért, jövedelme nagyságáért, amikor mindez csupa olyan dolog, amely körülveszi és nem lelke tartalmát mutatja?”
A vizuális kultúra totálissá válásával mindez csak fokozódott – ízlelgessük korszakunk jellemző szavait: influenszer, limuzinbérlés, testképzavar.
A teremtés és a teremtettség fogalmainak megszüntetésével a modern ember a saját belső ürességének foglyaként ismer magára. Moizer Zsuzsa mintha visszavezetné a teremtés műveletét és a teremtettség érzését a befogadóba.
Ha már William Blake-et említettem korábban, hadd utaljak rá még egyszer. A teremtés Blake szerint nem mechanikus tevékenység, nem hasonlítható a kézművességhez, amikor valami meglévőből hoznak létre valami mást. A teremtés Blake rendszerében imaginációs, téren és időn kívüli folyamat, még akkor is, ha kizárólag ezeken belül tud megnyilvánulni. Ha térre és időre szűkítik a teremtést, az nem több puszta szerkesztésnél, a meglévő újrarendezésénél, ami „véges és romlott”. A teremtés problémája Blake-nél az önismeret problémájával egyenlő.
A teremtés és az önismeret ennek a kiállításnak is a két kulcsszava.
Nézzenek körül. Legyen a tekintetük láng, és a szellemük nyugodt tengeröböl. Felfoghatatlanul hosszú utat lehet bejárni egy olyan kicsi helyiségben, mint ez a kiállítótér. Találkozunk a Plútón.
Megnyitó: 2021. október 21., csütörtök 18:00
A kiállítást megnyitja: Babiczky Tibor, költő
Megtekinthető: 2021. október 22 - november 27.
Nyitvatartás: szerda-péntek, 12:00-18:00