I will be your mirror
Delaine Le Bas, Moizer Zsuzsa, Kristina Schuldt
A Deák Erika Galéria szezonzáró kiállítása a női identitás kérdésköréhez nyújt egymástól eltérő, különböző megközelítés módokat.
A kiállítás címét a Velvet Underground 1967-es dala inspirálta, amelynek egyszerű és romantikus alapvetése, hogy merjük látni magunkat egy másik tükrön át. A kiállításon megjelenő három művésznő igyekszik teljesen függetleníteni önmagát mindenfajta modern mediális torzulás fals képétől. A kiállításon bemutatott műveik portrék, mindenféle sallangtól mentes, őszinte képek önmagukról, nőiségükről. Miközben mindhárman igyekeznek saját személyes narratívájukon keresztül olyan általános érvényű megállapításokat is tenni, amelyek tovább mutatnak az egyszerű szerep-dekonstrukcióknál. Sokkal inkább próbálják egy nagyobb kontextuson belül tárgyalni; a társadalmi emlékezet, a történelmi tárgyak és a különböző ábrázolásmódok történetén keresztül felfejteni mindazt, ami rárakódott arra a társadalmi konstrukcióra, amit úgy hívunk: nő.
Delaine Le Bas brit képzőművész, akinek egyedi sorozatai olyan témákkal foglalkoznak, mint a nemzetiség, faj, nemi szerepek. Mediálisan sokszínű munkáiban a festészettől a fotón át, az installációtól a videóig minden műfajban dolgozik. Munkáival elsősorban azokat a feszültségeket igyekszik feldolgozni, amelyek roma származását érintik. A Deák Erika Galériában előszőr bemutatkozó művésznő egy olyan helyspecifikus installációt mutat be, amelyben művészet és etnográfia eggyé válik és élesen nem szétválasztható. A virágos kendők, a kéziratok, saját levágott hajával dekorált, gazdagon díszített képek és hímzések mind a roma nőiségre utalnak. A 2007-es Velencei Biennálé első roma pavilonjának művészeként Le Bas azt mondta: "Roma művészként az én szemléletmódom mindig a kívülállóké volt, munkáimban így mindig a’másik’álláspontja tükröződik. A vegyes értékek és a félreértett üzenetek kultúrájában élünk. Munkáim a jótékonysági üzletek semmibe vett tárgyaiból készülnek.”
Moizer Zsuzsanna tovább folytatja azt az utat, amit 2015-ös kiállításán megmutatott a közönségnek, és amely egy Hawaii utazással kezdődött. Az akkori képein megjelenő tájrészletek azóta egyre nagyobb helyet követelnek vásznain és egyre többet szeretnének megmutatni önmagukból. Szinte behálózták a korábbi munkák légüres terében lebegő karaktereket, és elkezdtek eggyé válni azokkal. De akárcsak Georgia O-Keeffe virágokról és tájakról készített utalásos absztrakciói, Moizer művei - és egész lénye is -, a misztikum területén marad. Moizerre mindig is jellemző volt, hogy újra és újra megfesse ugyanazt a témát, míg meg nem érti annak lényegét és titkát. Lágy formavilágú és színvilágú tájai nem plein air képek, még ha erősen merítenek is a művész természetes környezetéből, a pusztaszabolcsi műtermet körülölelő buja növényzet formavilágából. A tájba teljesen beleolvadó alakok organikus formái a művész saját belső tájaira kalauzolnak bennünket és a figuralizmus és az absztrakció határait próbálgatják.
Kristina Schuldt legújabb vásznait női alakok dominálják. De míg a korábbi figurák lustán, elfolyva és meghajolva igyekeznek hatalmas végtagjaikkal a gravitáció ellen küzdeni, addig legújabb karakterei erősebbek, merészebbek. Mintha egy romba döntött világ széthullott darabjain táncolnának a női nem győzelmét ünnepelve. A képein feltűnő nők úgy viselkednek, mintha beleájulnának bizarr csavart vagy letargiás pózaikba, de erősen fogják egymást, hogy a történelem gravitációja ne ragadja őket újra magával. Festményein keresztül mintha a múlt század hős asszonyainak görbe tükrébe néznénk. Schuldt munkáiban tisztán lekövethetőek a művészettörténeti előképek. Szégyentelenül használja a klasszikus modernizmus képi formáit, erős, sematikus testei az 1920-as évek avantgárd képi világát juttatja eszünkbe, de emellett a szocreál munkásnő karakterei a lipcsei iskola nagy mestereit is megidézik.
Megtekinthető: 2018. 06. 21 – 07. 31.