Fajó János (1937-2018)
Vizuális Játékok
A járványhelyzetre való tekintettel a kiállítás megnyitóbeszédét K. Horváth Zsolt zárt ajtók mögött mondja el, annak videódokumentációját a megnyitót követően tesszük közzé online felületeinken. A kiállítás nyilvános megnyitója 2022. január 27-én, csütörtökön 15:00–20:00 között lesz megtartva. A hatályos járványügyi szabályozásnak megfelelően a kiállítás megnyitóján kötelező a szájat és orrot eltakaró maszk viselése a galéria terében.
„A játék a gyermek emberré épülésének eszköze, nekünk pedig életkérdés a gondolkodás szabadságának jelképe, ne mondjunk le róla!” – mondta Fajó János a Vizuális játékok című kiállításának megnyitóbeszédében a Józsefvárosi Kiállítóteremben. Az egyéves előkészítési munka után, 1977 szeptemberében megvalósuló „kisgalériás” tárlat lehetőséget adott arra, hogy olyan, egymástól független kezdeményezések kerüljenek egy térbe, amelyek az anyag, a forma és a funkció művészi egysége révén új utakat nyitottak meg a vizuális nevelés és a környezetalakítás területén. A kiállítás koncepciója egy konzekvens alkotói és galériavezetői program eredményeként született meg. A Kiállítóterem vezetőjeként Fajó tudatos programot alakított ki: a táj- és környezetformáló művészet bemutatását tűzte ki célul; ezt a szemléletet közvetítette a vizuális játékokat felsorakoztató kiállítás is. A művész hitt abban, hogy forradalmasítani kell a játékipart, és hogy ehhez a képző- és tervezőművészek érzékeny látásmódjára, kifinomult gondolkodására van szükség.
Az ötvenes években a játéktervezés még nem számított autonóm területnek, sőt még a 60-as években sem jelentek meg tömegszámban művészi igényű játékok. A játéktervezés valódi fellendülésére az 1970-es években került sor Magyarországon. Az egyre inkább kibontakozó új játéktervezői szemléletnek nagy lendületet adott annak a pedagógiai szemléletnek az előtérbe kerülése, amely szerint a játéknak fontos szerepe van az oktatásban. A felismerés mentén kibontakozó mozgalmak igen lassan fejtették ki hatásukat, ám ez kiegészült egy újfajta szemlélettel is, amely a játék és a művészet összefüggéseire irányult, s így a világ megismerésének, befogadásának módjaiként fonódott össze a két terület.
A 60-as években kezdődő, majd a 70-es években szélesebb körben kibontakozó új játéktervezői szemlélethez csatlakozott Fajó János is. A korszakban megjelenő logikai-konstrukciós-színvariációs játékok előzménye volt többek között Kassák Lajos, a Bauhaus, Moholy-Nagy László és Victor Vasarely képépítő módszerei, struktúravizsgálatai. Ezekben a tendenciákban a formarendszerek megértésének vágya gyökerezik, akárcsak a Magyarországon a 70–80-as években kibontakozó újfajta tervezési szemléletben.
Fajó János munkásságának egy kevésbé feltérképezett részét képezik a logikai készséget, a szín- és térérzékelés befogadását játékosan fejlesztő művek, amelyeket pályája első szakaszában, az 1960–70-es években készített. Bár elsőre tevékenységének ezen része csak egy mellékszálnak tűnik, valójában ezek az alkotások határozták meg egész életművét, s egyfajta nulladik pontként értelmezhetők. A kiállításnak nemcsak az a célja, hogy felsorakoztassa Fajó „vizuális játék”-ait, hanem hogy párbeszédbe állítsa azokat a különféle korszakok (60–70-es, 80–90-es és 2000-es évek) műveivel, illetve rávilágítson arra, miképpen kísérte végig a művész életútját a játékos, önfeledt, ösztönös formálási mód, ami a geometria feszes rendjében, az egzakt formák tiszta világában és az élettel teli színek harmonikus egységében öltött testet.
A kiállítás gyújtópontja Fajó egyik korai, emblematikus műve, az 1967-es Hulló négyzetek. A mű már abban a szemléletben fogant, amely meghatározta az alkotó egész életpályáját: a kompozíció egyszerű geometriai alakzatjai a színek és a formák optikai játéka révén mozgásba lendülnek, s kilépnek a festészet megszokott, statikus síkjából. Ezt a dinamikusságot Fajó egyrészt a „hulló” négyzetek láncolatával, folyamatábraszerű ábrázolásával érte el, másrészt pedig az alakzatok színeinek ritmikus variálása erősíti a mozgás illúzióját. A geometrikus absztrakción alapuló játékosság egyik másik válfaját képviselik azok a művek, amelyeknél a képmező „felszabdalása” szó szerint értendő. A 2007-es Szín visszabontás című munkájában a négyzet alakzatból kimetszett hosszúkás forma egy újabb négyzetet eredményezett, s ezáltal a szikár rend aszimmetrikus egységgé alakult. A kimetszés aktusával és a hozzá társított visszafogott színkészlet használatával a festészetben alkalmazott térbeli kiterjesztés egy szokatlan és merész megoldását mutatta be. Mindeközben megtalálhatók olyan művek is az életműben, amelyek tisztán a formákra és azok összefonódására, viszonyára helyezik a hangsúlyt. A kiállítás egyetlen fekete-fehér alkotása, az 1981-es Négyzet manifesztáció esetében a puritán színhasználat privilegizált helyzetbe hozza a struktúrát, s a síkok egymásba játszása és a négyzetek közötti egyensúly – visszafogott eleganciával és szigori szimmetriával – kiemelik a formai rendben gyökerező dinamikát, erőt.
Szeretnénk köszönetet mondani a Fajó Alapítványnak, aminek a támogatása nélkül ez a kiállítás nem jöhetett volna létre. Lépold Zsanettnek a kiállítás koncepciójául szolgáló kutatása a Fajó Alapítvány ösztöndíjprogramjának keretén belül zajlott.
A kiállítás teljes képanyagát a galéria weboldalán, illetve a közösségi oldalakon is láthatóvá tesszük, és nyitvatartási időben, a kellő biztonsági előírásokat betartva, a kiállítás élőben is megtekinthető lesz.
Ha bármilyen további információra van szüksége, kérjük keressen minket e-mailben.
Kurátor: Lépold Zsanett
Megnyitó: 2022. január 27., csütörtök 15:00–20:00
Megtekinthető: 2022. január 28 – március 4.
Nyitva: szerda–péntek, 12:00–18:00 óra
Megnyitja: K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, a Budapesti Metropolitan Egyetem docense