Bullás József
Időkerék
A Deák Erika Galéria évadzáró kiállítása két jeles eseményt is ünnepel: Bullás József 60. születésnapját, illetve a galéria fennállásának 20. évfordulóját.
Bullás József pályáját a 80-as években kezdte az új festészet jegyében. Képei ekkor még ábrázolásra törekednek, de informel tereiben már felfedezhető a geometria is. Meghatározó formai elemeire, az igazán neki tulajdonítható imaginárius és többdimenziós tereire keleti utazásain tapasztalt képi emlékek feldolgozásával talált rá. Alkotói szemléletét a logika terültéről kölcsönzött analitikusság jellemzi. Képei a struktúrák és repetitív rendszerek határait feszegetve, észlelésen túli, szemet kápráztató spektrális gazdagságban fürdenek. Nem motívumokat ismételnek, többdimenziós, gyakran önmagukba visszaforduló virtuális tereket láthatunk hagyományos technikával megfestett képein. Bullás ragaszkodik az olaj, akril, vászon anyagok használatához, amely számára esszenciálisan a festészethez köti alkotásait, annak ellenére, hogy pályája kezdetén számítógépes grafikákat is készített a témakörben, amelyekkel a rangos Ars Electronica díját is megkapta 1992-ben. Ez a romantikus hozzáállás véleménye szerint az alkotás anyagi valóságához köti képeit, ami számára fontos akkor, ha festészetről gondolkodik. Ahogy ő fogalmaz: „a kép egy szelet a valóságból, amit bármilyen irányba lehet folytatni.” Bullás József folyamatosan megújuló művészetében a festészet klasszikus problémáival foglalkozik, a kompozíció és tér, az anyagszerűség, a látás/láthatóság és az illúzió kapcsolatait vizsgálja különböző irányokból, ezentúl művei a 21. századi látás és megértés természetének kérdéseit is felvetik.
A kiállításon gazdag életművét emblematikus sorozatainak legkiemelkedőbb művein keresztül mutatjuk be a nyolcvanas évektől napjainkig.
Bullás József 1958-ban született Zalaegerszegen. 2008-ban megkapta a prominens Munkácsy Mihály-díjat. A Magyar Képzőművészeti Egyetem festőtanszékén végzett 1984-ben. Olyan fontos helyeken állított ki munkássága során, mint a XVIII. Sao Paoló-i Biennálé vagy a linzi Ars Electronica. Művei megtalálhatóak többek között a Székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, a szombathelyi Modern Képtárban, a Magyar Nemzeti Galériában, a Ludwig Múzeumban vagy a Neue Gallery Grazban.
Petrányi Zsolt művészettörténész megnyitóbeszéde:
Tisztelt Egybegyűltek,
éppen Bartis Attila és Kemény István beszélgetéskötetét, az „Amiről lehet” címűt olvasom. Amikor Bartis Keményt a kapott kritikákról kérdezi, Kemény így válaszol: „Kimondottan rossz kritikát alig kaptam eddig, már ami a verseimet illeti. Enyhe fanyalgást jó párszor.” Mivel olvasó szemüveget használok, előfordul, hogy félreolvasok dolgokat. Itt például a második mondatot a helyett, hogy „Enyhe fanyalgást jó párszor”, úgy olvastam a földalattin az Oktogon és az Opera között, hogy „enyhe fanyalgás jó pásztor”. Hú, mondom, ez a Kemény István egy bölcs, milyen gyönyörűen fogalmazott, és ráadásul kultúrtörténeti referenciát is használt, egy képet, ahogy a kritika finoman és kedvesen támogatja a szerzőt. Erre a megnyitóra készülve viszont rájöttem, hogy ez a kiragadott mondat, ha önkritikára és a belső vívódásra értjük, a legtalálóbban írja le azt, ami Bullás Józseffel történt az elmúlt harminc egynéhány évben.
Folyamatosan dolgozott, haladt valamerre, de sohasem tudott hátra dőlni és megelégedni azzal, ahová érkezett, hanem hónapokon belül, „enyhe fanyalgással” új lehetőségeket keresett és ment tovább, néha olyan ütemben, amit kurátor és galerista egyaránt szomorúsággal és hiányérzettel fogadott. Miért nem lehetett ebből a szériából még egy kettőt festeni, miért kellett tovább rohanni olyan gyorsan? –kérdeztük.
De nézzük végig, idézzünk fel néhányat a markáns fordulópontokból, mint ahogy e jubileumi kiállítás is teszi a maga válogatásával. 1986-ot írunk. Bullás azon gondolkodik, hogy az Új Szenzibilitás festészetének nagy, individuális mitológiát teremtő festői között meddig találhatja a maga helyét, mikor jön el az a pillanat, amikor lépni kell egy olyan irányba, ami a saját generációjának az élményvilága mentén határozza meg a festészetet. Ebben az évben még fest a trend mentén néhány munkát, de megjelennek olyan előre mutató művei is, mint amilyen az itt látható „Takarás”, vagy a sajnos kevéssé ismert, de mai szemmel remekműnek tekinthető „Kopjafák”, amelyek az absztrakció új útjait keresték. Munkásságában ekkor jelenik meg az ismétlődő motívum, a repetíció, az ecsetkezelés és a festék anyagának sokfélesége, ami lassan nem csak egy mű felületén lesz megfigyelhető, de képek egymás utáni sorában, is, ahogy egy-egy választott motívum variálódni kezd szériáiban. De ugorjunk az időben. Írjunk 1989-90-et. Ez volt az a két év, amikor Bullás tisztán az indamotívumokra koncentrált, fonatai egyszínű alapokon tekeregtek, önmagukba visszatérő, vagy a végtelenbe kiterjedő rendszereket alkotva. Örmény miniatúrák iniciáléit tanulmányozva és nem a kelta formarendszer hatása alatt titkot akart megfejteni, kereste a művészet formarendszerében az az örök érvényű alakzatot, ami a kortárs művészet segítségével átmentheti a jövőbe a múlt tudását, megértését.
Mi körülbelül 1996-ban ismerkedtünk meg, úgy számoltuk tegnap. Akkor már túl volt az Ars Electronikát is megjárt 3d hatású szoba imitáció printeket - melyeken keleti szőnyegmintázatokkal borított a számítógép grafikai programja segítségével szobabelsőket és geometrikus tárgyakat. Egy rövid kitérőn jelentett ez a digitális világ irányába, de ebben az időszakban már az illúziókeltés foglalkoztatta, Viktor Vasarely kétféleképpen nézhető kockái, amiket kevésbé szabályosan, azaz sokkal festőibben vitt fel a vászonra, aktuális esztétikát, új színt és új struktúrát adva a négyzet alapú rendszereknek.
De mivel önkritikus volt, már 1997-ben váltott, és újra hullámos indákat rendezett egymás mellé, ahogy itt a Variáció I-II. című képeken látható, vagy az ezt kiterjeszteni akaró „Lebegő kompozíción”, amelyek formázott vásznakból álltak, és itt a Deák Erika Galériában egy új elrendezésben kerültek kiállításra az eredetihez képest.
Tisztelt Egybegyűltek, azt értsük meg, hogy Bullás számára az alkotás egy folyamatos, önmegismertető folyamat, aminek tárgya, és módszere is a festészet. Minden egyes kép, amit megfest, egy állapot leírásának felel meg, ami abban a pillanatban, amikor megvalósult, kimondatott. Variációk azért születnek egy technikát alkalmazva, hogy a festményben felvázolt állapot körül legyen járva, „kifestve” , vagy ahogy ez a műteremben el is szokott hangzani, „sorozatban rejlő potenciális lehetőségek végig legyenek próbálva”. Jellemző rá, hogy a módszertani ötlet feldolgozása során apránként megjelenik benne az újra és újra támadó nyugtalanság, hogy valami nem teljes, valamit változtatni kell azért, hogy a nyugvó pontok és az újat teremteni akarás feszültsége egy dialógusban hullámozva vezesse tovább és tovább.
Visszatérve műveinek alakulására, és jobban megértve már a változtatási akaratát, az itt kiállított, 1999-es főmű, a „Vörös négyzetek” egy keleti szőnyeg mintázatát idéző festmény, korszakában a szabályosságot a teljes kézmozdulatbeli szabadság váltotta fel, mintha Bullás írást imitálva keverte volna egymással az egymás mellé sávosan felhordott vörös és egy-egy ponton kék vagy zöld színeket. A mű a Műcsarnokban a Minta című kiállításon úgy volt kiállítva, hogy előtte fektetve egy az Iparművészeti Múzeum textilosztályáról kölcsönzött perzsa szőnyeg volt látható, hogy az inspiráció egészen nyilvánvaló legyen a nézők számára.
2001, újabb módszertani fordulat: Bullás festőhengerekkel kezd dolgozni, hogy a sávosan felvitt színeket egyre finomabban keverje, hogy végül a lebegés illúzióját keltse a vászon felületén. A henger használata a mi napig tart, műveinek alapját jelenti, csak most egy újabb optikai elemmel bővítette rendszerét, a moiré hatású mintázattal.
Higgyék el, Bullást megközelíteni a technikák listázásával lehetetlen, én magam is elveszek benne. Minden lépése logikus, új izgalmakat rejt és tovább vezet. Néha csak évek múltján értjük meg vízióját, mert ő folyamatosan előre rohan, hogy visszanézhessen, és adott esetben újragondolja vagy kiegészítse elképzeléseit. Mert láttuk, rá biztosan igaz: „az enyhe fanyalgás jó pásztor”, az önkritika és önemésztés vezeti tovább és tovább, nem tudjuk hova, de annál nagyobb kíváncsisággal várjuk a folytatást.
A kiállítást e szavakkal megnyitom, és mindenek előtt gratulálok a majdnem hatvan éves szerzőnek.
Megtekinthető: 2018. 11. 29 – 2019. 01. 26.
MEGHOSSZABBÍTVA: 02. 16-ig!
Megnyitja: Petrányi Zsolt, művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője