Alexander Tinei
Black on white
A Deák Erika Galéria örömmel mutatja be Alexander Tinei legújabb kiállítását, amelyen az alkotó legfrissebb rajzai szerepelnek.
Tinei új sorozata korábbi alkotói korszakára, a kétezres évek elejére utal vissza, amikor elsősorban fekete-fehér grafikákat készített. Mint akkor is, legújabb művein is magukra hagyott alakokat látunk, itt nincs tér és idő, amibe beágyazódnának, nincsenek kapaszkodóik, nincs kontextusuk, amely segítségével definiálhatnák magukat, amivel mi definiálni tudnánk őket. A színek hiánya, az egy-egy gesztura fókuszáló történetmesélés gesztusa egy olyan érzelmi intenzitást sugall, ahol nincs feloldozás, menekülőútvonal, csak a szembenézés és a feloldozás lehetősége. Tinei alakjai teli vannak titkokkal, hiszen a kompozíciók mellőznek mindenféle magyarázatot, és nem azért, mert figurái történetnélküliek volnának, hanem azért, mert ők valójában zárványok, akik, mint egy időkapszula, őrzik saját történetüket. Ezek világba kivetett, magányos figurák, legtöbbször fiatal férfiak, akik nemcsak elszigeteltségüket, de jelen világunk individualizálódását is tematizálják.
Tinei rajzai, mint előző festmény vagy litográfia sorozatai, az emberi létezés tünékenységéről, a létezési legfontosabb pillanatairól szólnak. Ezek a rajzok is az idő és a test viszonyát analizálják, azt, hogy a korpusz col tempo miképpen destruálódik vagy éppen válik semmissé. A törékeny, de mégis biztos vonalvezetés, a satírozások, az üres felületek, a hiányok mind-mind az emberi tünékenységéről tudósítanak. Ezeknek a többszörösen nyitott kompozícióknak a vizualitása az idő és az emlékezet egymáshoz való viszonyait is tematizálja, azt, hogy múltbéli történeteink hogyan tűnnek el fokozatosan, hogy válnak semmissé az elménkben.
A kompozíciók a hiánnyal és az elmúlással kapcsolatos gondolatokat hívják elő, amit az alkotó furcsa, borongós hangulatú, álomszerű, időnélküli terei még inkább felerősítenek.
Alexander Tinei (1967, Caushani, Moldova) az egyik legfontosabb és nemzetközileg is elismertebb kortárs festőművész, Budapesten él és dolgozik. Tinei az elmúlt években valóság és a fikció között elhelyezkedő, nyugtalanító ábrázolások sorozatát hozta létre. Egyéni kiállításai New Yorktól-Tokióig voltak, művei megtalálhatóak a legfontosabb köz- és magángyűjteményekben is.
PETRÁNYI Zsolt megnyitó szövege:
Tisztelt Egybegyűltek!
Fernand Léger egy 1945-ös írásában a mellett érvelt, hogy az emberi alakoknak és az arcoknak a modern művészetben csak kompozíciós elemmé, pontosabban plasztikai elemmé kell, hogy váljanak. A klasszikus művészetben ugyanis az alak pszichológiai kifejező volta adta a művészet témáit, ahogy írja: a fejlődést a téma uralma akadályozta meg. Léger a kompozícióra, a vonalak „küzdelmére” helyzete a kortárs festészet hangsúlyát, a formák plasztikai erejére, amiből száműzte az érzelmek kifejezését és dinamikáját. Idézem: nem akarok a próféta szerepében tetszelegni, de nem látok más utat a jövő felé, mint egy olyan hatalmas erejű, emberi festészetet, amely valamennyi ismert és új plasztikai módszert összegezni képes, mégpedig abszolút rendben – hiszen nyugodt magabiztosság vezeti, mert tisztában van vele, merre tart.”
Az absztrakt művészet jelenkori népszerűsége igazolhatja is Légér 1945-ben leírt szavait, de ha a korszellem kifejezésének vágyát tekintjük a művészet egyik motiváló erejének, akkor azóta már többszörösen beigazolódott, hogy a világ árnyaltságának, fejlődési tendenciáinak kifejezéséhez az objektivitást kereső, a művészetet kicsit talán a design fele is húzó absztrakt szemlélet biztosan nem elég. A kérdés, hogy az emberi alak, a kifejező testtartás és arc hogyan és mit mond a világról, egy soha le nem zárható téma, ami mindig ott és akkor aktualizálható, ahol éppen a művész figurát ábrázol.
Alexander Tinei-nél következetesebb alkotót e kérdésben keveset ismerek. Az elmúlt évtizedekben festett képei azt mutatták, hogy az emberiség a 21.században egy egzisztenciális fordulóponthoz érkezett, amiben a magára maradottság és a kétségek erősebbek, mint valaha. Képei a mély pszichológia érvényességét hirdettek, és azt, hogy az alakok szerepeltetése és annak központba állítása minden technikai megközelítésében érvényes marad. Az utóbbi években készült festményein a háttér egy önálló entitássá vált, ahol egyrészt absztrakt kompozíciók, másrészt viszont felületi kísérletek jelentek meg, amiben a kitakaráson, és a nem ecsettel felhordott színek önálló életre keltek.
Fernand Léger idézett írásában a művészeti kifejezés egyik alapvető karakterjegyét a „vonalak harcában” nevezi meg. A klasszikus, kompozícióra épülő absztrakt művészet világában ez az állítás a képi dinamikát jellemzi, a művész konkrét témától és mondanivalótól elszakadó attitűdjét jelzi. A „vonalak harca” Tineinél is megjelent a figurák környezetében az utóbbi években készült festményein, de a most bemutatott, lecsupaszított rajzain egész mást jelent.
Tinei most művészetének origójához, munkáinak központi motívumához vezet minket. A szénnel, ceruzával és radírral készült portrék megmutatják, hogy a színek és a kísérletező hátterek elhagyásával Alexander hogyna emeli ki a számára leglényegesebb elemet, az embert, és annak vívódását, konfrontációját a világgal. A technika, amit ezeken a képeken mutat, persze rokon festészeti módszereivel: a fehér felületen a masszív fekete vonalakat a radírral halványítja, megszakítja, az anyagszerűséget hangsúlyozza.
Ezek azt sugallják, hogy az alakok víziójához egy alkotói vívódás vezet, mintha karakterükhöz a vonalakkal való „megszenvedésen” keresztül lehetne eljutni. A fiatal férfiak és nők a képeken úgy jelennek meg, mintha a fehér és a fekete köztes határmezőjén formálódnának, úgy lépnek elő a fehér felületről, mintha mindeközben sötét erőkkel is küzdenének.
Tinei munkásságában sokszor merül fel az „emberiséget” a „kort” szimbolizáló alakok kapcsán, hogy hasonlóan mondjuk Muntean / Rosenbloom festményeinek figuráihoz, mintha nem lennének itt velünk, egymástól és tőlünk is függetlenül léteznének, egy elidegenedett valóságot képviselnének.
Umberto Eco megkísérelte, hogy az „elidegenedés” filozófiai fogalmának különböző értelmezéseit körbejárja egy tanulmányában. Ebben kitér az ember és ember közti elidegenedésre, amiről azt állítja, hogy bár tudatosítás és cselekvés útján lehet befolyásolni, „ám sohasem lehet egyszer s mindenkorra megoldani”. Az elidegenedés Eco szerint - idézem - „nemcsak az egyének közti relációk bizonyos társadalmi struktúrára alapozott formáját definiálja, hanem azt a viszonyt is, amely az embert a másik emberhez, tárgyakhoz, az intézményekhez, a társadalmi konvenciókhoz, a mitikus univerzumhoz és a nyelvhez fűzi”. Ez az összefoglalás minden szempontból körül írja Tinei megközelítését, különösen azért, ahogyan az elidegenedést összekapcsolja a hit és a hitetlenség kérdésével.
Hans Ulrich Obrist egy Gerhard Richterrel folytatott beszélgetés kérdésében utal a művekkel kapcsolatos „két lábon állás” teóriájára, amikor a mű egyszerre van jelen egy szakmai diszkurzív összefüggésrendszerben és populáris olvasatban. Tínei esetében a filozófiai kérdés, hogy hová tart az emberiség, milyen kilátásai vannak az elidegenedés és a kiábrándultság világában és ez milyen társadalomkritikai és generációkritikai összefüggéseket rejt, lehet egy tágabb, akár más tudományterületeket érintő nézőpont része. A populáris olvasat viszont ennél sokkal érzékenyebb és közelebb is vezet a művek átérzéséhez. Fekete, magába forduló személyeket látunk, akik sokkal inkább befelé néznek minthogy a világgal kommunikálnak. Megformálásuk töredezettsége, a vonalrajz szakadozottsága egzisztenciájukat egy bizonytalan térbe, az elképzelt és a valóságos határára is helyezi, míg épp ez a kétség, létük és nemlétük, valóságosságuk és valótlanságuk az, ami leginkább megragadja a néző tekintetét. Gesztusokkal fejezik ki magukat, és gesztusokkal írja le Tinei is őket, így közvetítik érzelmeiket, amiben a fekete vonal, a markáns kontúr nagy szerepet játszik. Hajviseletükről, testtarttásukról, kinézetükről tudjuk, beazonosítjuk, kik ezek a fiatalok, mégsem magyarázható, hogyan tudnak e rajzolt alakok ilyen mélyen és általánosítóan beszélni mindannyiunk életéről, traumáiról és a feloldozás várásáról.
E szavakkal a kiállítást megnyitom.
PETRÁNYI Zsolt
További információért kérjük hívja a galériát.
Megnyitó: 2024. február 15, csütörtök, 18 óra
Megnyitja: Petrányi Zsolt, művészettörténész
Megtekinthető: 2024. február 16 - március 14.
Nyitva: szerda - péntek, 12:00 - 18:00